A patak mellett kialakított helyen hagytam az autót és nekivágtunk a nagy hófödte pusztaságnak. A hóban mélyebbre süllyedtem mint a csizmám szárának hossza, így gyorsan megtelt a talpam és szinte mindenem a hideg hóval.
Sütött a nap, a kutyák kergetőztek, fényképezgettünk, a lányok csiviteltek, tehát szinte minden idilli volt, a vizes átázott zoknimat kivéve.
Miközben hallgattam a lányok képzelgéseit, Léna micsoda nagy vadász lehetne, ha most jönne egy nyúl vagy fácán, engedve a kíváncsiságuknak, átugrottunk egy kis mellék csatornán, amiben volt víz, de legfőképp sár. Bár mindenki máshol kelt át újfent vizesek lettünk, de az állandó gyaloglástól és a hóban való előrejutás végett, már nem fáztunk.
A lányok észrevettek egy nagy bokrot, ami szerintük tökéletes búvóhely lehet egy nyúl számára, Noémi egyből mondta az adatokat és az ide vágó történeteket amiket eddig olvasott a mesekönyvekből. Ketté válva elkezdtük megkerülni a bozótost, hátha lakik benne nyuszika, akit Léna megkergethetne és finom vacsoránk lehetne. ( apukám tenyésztési irányelveinek hála, elég sokszor jutunk nyúlhúshoz, amiből lányaim a lesütött hagymás májat kivéve semmit nem esznek meg. Ennyit a finom vacsora gondolatáról :)
Noémi és a három kutya jött velem, Niki a másik oldalról kerítette be a nemlétező prédát. Folyamatosan csacsogtunk, két bullterrierrel amúgy sem lehetne "hallkan vadászni", csörtetnek, lihegnek, ég és föld az agaramhoz képest, aki néma méltósággal követ, figyelve hosszú törékeny lábaira, megnézve hová is lép a nagy hóban.
A következő pillanatban Niki rémült sikolyára kaptuk fel a fejünket: - ANYA, ŐZEK!! és a szépségüktől megbabonázva néztük az egyre messzebb kerülő két őzikét. Annyira elvarázsoltak minket, hogy elfelejtettem a fényképezőt időben elővenni, de ami feltünt, hogy mintha Lénát látnám az őzek mögött rohanni. Felejthetetlen élmény volt, libabőrös lettem, gyönyörű látvány volt!
A két bull is elindult, de a mély szántásban, rövid, tömzsi testalkatukkal esélyük sem volt, így egymást csipkedve, boldogan fordultak vissza.
Léna viszont még üldözésben volt, és már csak három pontot láttam a fókuszon keresztül, mikor az őzek irányt váltva, a főút felé rohantak nyomukban barzojommal.
Nem sokat gondolkodtam, a kutyám fontosabb holmi szépséges festői jelenetnél, éles, de nem hétköznapi füttyel hívtam vissza kutyámat. Bár már nem láttam, tudtam, hogy hallja és visszatér, és megfogadva minden agaras tanácsát, vártunk pont azon a helyen, ahonnan elindult mellőlem.
Néztük a tájat, vártunk egy mozgó pontot, de egy bézs-fehér barzit kiszúrni a havas tájon elég nehéznek bizonyult. 15-20 perc várakozás után, már én is mocorogni kezdtem, talán mégsem hallotta és ösztöne szerint cselekedve, tovább hajtotta a vadakat? Nem, Léna nem tenne ilyet, hiszen én a GAZDA azt mondtam- Vissza hozzám! -így nincs az az ösztön, ami az én akaratomnál erősebben működhet a kis agyában.
A hátunk mögül, még a patak túlpartján Léna kocogott felénk. Láttam rajta, hogy kifutotta magát, hatalmas szájjal lihegett. Átjött a befagyott csatornán, és nekem dőlt. A teste forró volt, az izmai bedurrantak, remegett a fáradságtól és az átélt élményektől. Megdicsértem és elindultunk haza. A csatornán átkelve, gyorsan rájöttünk, hogy a befagyott talajvíz a kiadós és melegedő napsugárnak köszönhetően, elkezdett felolvadni, így szinte minden irányba beszakadt alattam a jég, és amár amúgy is megviselt ruházatom még vizesebb lett. Noémi kezdett pánikolni, így viccesen közöltem velük:
-Egy lehetőség maradt, irány Aszód, majd apa megment minket!
Lelkes beszélgetés kerekedett ebből a verzióból és én már hívtam apát, hogy a pótkulccsal menjen a kocsiért és a vasúttal párhuzamosan érkezvén, vegyen fel minket.
Fáradtak voltunk, de folyamatosan beszélgettünk és már alig vártuk, hogy otthon megnézzük a monitoron az elkészült képeket.
Mikor megláttuk az autót az út mellett parkolva, már a kutyák is újra izgatottak lettek. Átrohantunk az úton, be a kocsiba és már itthon is voltunk. Mire hazaértünk ( 4-5 km) a kutyák már aludtak a hátsó részben.
Ledobtuk magunkról a vizes ruhákat, és forró teát szürcsölgetve nézegettünk a nem mindennapi kalandunk képeit. Újra végiggondolva a történteket, arra jutottam, hogy kerülni fogjuk ezt a sétahelyet, hiszen nem véletlenül költöztek le az őzek a víz és a háborítatlan rét közepére az egyetlen bozótosba.
Felejthetetlen és szerencsés élmény volt, aminek megismétlését szeretném elkerülni.
