Nem mondanám, hogy unalmamban találtam ki ezt az új kiskutya projektet, mert aki nálam elfoglaltabb az már gyorsítót szed :), mégis elérkezettnek láttam az időt, hogy Lénának barátot hozzak és persze a lelkemnek is gondját viseljem egy újabb szeretett bombával.
Elvesztem. Igen, ez így van, az agarak rabja lettem. Nincs még egy fajta ami ennyire érzékeny, ennyire önálló, ennyire alkalmazkodó, mégis egyéniség tud maradni, mint a barzoj.
Az elhatározás megvolt, már csak a megfelelő kutyára vártam, aki kihozza belőlem azt a bizsergető mindent elsöprő érzést amit Léna évek óta, folyamatosan táplál irányomba.
Sok kölyköt megnéztem, sok mindenkivel beszéltem a világ minden tájáról és már feladni készültem a tervemet, mikor egy telefonhívás kapcsán újra kíváncsi lettem. Szerelem első látásra vagyis másodikra, mert az ELSŐ mindig is az én kis királylányom marad, de megláttam ŐT és a birtoklási vágyam üvölteni kezdett bennem.
Elindult egy több hetes, hónapos levelezés, kép és videó küldözgetés, ami megszakadni látszott húsvétkor. Éppen Lénával versenyeztünk ( ha feljavíthatom a futását erre a jelzőre) mikor az első gubanc egy elveszett e-maillel elindult. Talán itt kellett volna elsőnek felfigyelnem a jelekre, hogy van a sorsnak egy másik oldala is ami próbára tesz majd az egész történet alatt.
A gubanc három nap alatt kisimult, de mint minden szállnál itt is több csomó lett a sok mellékszál miatt. Elkezdődött a huzavona a kiskutya hazahozatalát illetően. Kaptam és kértem ajánlatokat, de meglepő volt mennyire nem vállalta senki ezt a "kis "utat. Körbe jártuk a kérdést, csomagként, földön vasúton, levegőben, ígérgetek halmaza vett körbe, de közben csak teltek a napok, hetek és nem igazán éreztük, hogy megtaláljuk a megfelelő megoldást ami kényelmes a kölyöknek, nekünk és persze nem egy kisebb vagyonba fog kerülni.
Egy elkönyvelt utalás szintén csak nehezítette a dolgot, mégis két hete eldöntöttünk, akármennyire is analfabéta vagyok nyelvek terén, megkockáztatok egy Moszkvai utat, nem várunk tovább senki ígéretére.
Ha legközelebb valaki panaszkodni mer, hogy itthon mennyire nagy a bürokrácia és a szegénység, hát annak ajánlok egy Moszkvai utat :)))Vízum, amihez csatolni kell jó pár ( 6db) kiegészítő iratot, de már ezek beszerzése sem ment egyszerűen, megfelelő müanyag szállítóbox, aminek menet közben megkellet változtattni a méretét Nrav gyors növekedése és kényelmes utazása végett. Nem tudom ki volt a legnagyobb ludas a dologban, de két nappal az indulásom előtt, egy baráti kéznyújtást elfogadva, végülis segítséggel indultam útnak.
A történetnek itt vége is lehetne, de miért is lenne egyszerű, ha még itt is csavarni lehet a dolgokon. Állandó besípoló érzékelők, keresztkérdések, motozó vámosok, mérges tekintetek, állatorvosi vizsgálat, papírra le nem vetett külön kérések és hazafelé még egy reptéren elveszett útlevél is nehezítette a hazajutást. Amikor már azt hittük vége, kiderült hogy a gépünk két óra késéssel indul. Bent ültünk a gépben, volt aki aludt, volt aki ivott feszültség oldás végett, én meg hallgattam, ahogyan a sötét csomagtérből üvölt a kiskutyám. Fáradt voltam, tehetettlenül mérges, ez egyszerűen nem lehet! Pityeregtem magamban egy sort és hallkan imádkoztam, hogy minden rendben menjen. Felszálltunk, kaja nuku, valamit elcsesztem foglaláskor. Maradt a felkínált hideg szendvics és az arany áru Manner ostya. A gépünk pár kört megtett a bécsi reptért felett különböző manővereket végrehajtva, így mikor már azt hittem, hogy Nrav kicsit megnyugodott odalent, rájöttem, hogy az én hallásom ment el és a gyomron vészesen jelzi, hogy baj lesz ha ez így megy tovább. Már az agyam fájt, hiába ettem cukorkát meg ásitoztam mint egy fáradt macska, közben a hányingeremet is le kellett küzdenem, de végre lent voltunk. Az emberek a túlélésüket tapsolták nem a szép landolást az tuti.
Rohantunk a kifelé, már láttuk a buszról, hogy veszik le a csomagokat, box sehol, és csak reméltem hogy az ajándék vodka nem törik el a bőröndben ilyen munkamorál mellett. A kapun beérve, letámadtam egy arab házaspárt akik egy lihegő, stresszes labradort simogattak és próbáltak életet verni belé, mégis merre keressem a kutyámat? Nagyon kedvesen útbaigazítottak, de a kutya sehol nem volt. Már éppen az információs úriemberrel "beszéltem" mikor Elvira barátnőm túlkiabálva a reptér zaját, " Andi, itt van a kutya!" mondatával kizökkentett az éppen rámtörő pánikból. Megvolt egyben, épen, csóvált és mikor megnyalta az ujjamat, tudtam most már ha kell, a hátamon cipelve is, de hazamegyünk. A parkolóban kivettem a kölyköt, megmondtuk neki, hogy mostmár Volko a neve, kinyújtottam kis gémberedett lábait, és a ijedségen túltéve magát, már 10perc múlva pórázon botorkált. Már egy zacskó is felkeltette a figyelmét,amit a viharos szél dobált az autók között. :) Már csak 250km és otthon vagyunk! A délutáni landolás helyett már jócskán sötétedett, így inkább haladós tempót diktálva érkeztünk haza, fáradtan kimerülten, de megismételhetettlen élményekkel gazdagodva.
Vendéglátóinknak hála, Moszkva nevezetességeihez is eljutottunk, utaztunk azon a híres nevezetes metrón, sétáltunk a Vörös Téren, ízelítőt kaptunk az orosz gasztronómiából, és ha néha kézzel lábbal is, több nyelvet is keverve, de tudtunk beszélgetni az Oroszország történelméről, családról, barátokról és nem utolsó sorban az agarakról.
Köszönöm mindenkinek a segítséget, elsősorban Beáét, aki kitartó és áldozatos tolmácsom volt ebben a hosszú és nehézkes "ügyben", Zsófinak és Verának akik tartották bennem a lelket, Juditnak a rövid, de annál tartalmasabb telefonokért, Elvirának, hogy elkísért és barátom lett ezen a rendhagyó utazáson, Victornak aki végig fogta a "kezünket" és nem utolsó sorban a férjemnek, aki segített teljesíteni egy újabb álmomat!
UI: ...és eljött az ideje, hogy átkereszteljük a blog nevét is :))